1

Bocsánat  a rengeteg csúszás miatt, tényleg én sem így terveztem.  Remélem ez az első fejezet is annyi embernek fog tetszeni, mint a prológus, de igazából az se baj, ha nem. Ha csak két ember olvasná, én akkor is írnám tovább a történetet. Talán pár embernek unalmas lesz a fejezet, de kérlek ne felejtsétek el, hogy ez még csak az első, szóval bőven a bevezető szakaszban járunk. 

Első fejezet

Szeretem a kávé ízét, főleg reggel, ébredés után. Nem tudom, hogy mikor volt utoljára olyan ébredésem, amikor ennyire nyugodt voltam. Nem kell sehová se rohannom, nem kell izgulnom semmi miatt sem. Lucas konyhájában állok, amely tipikusan abban a stílusban van berendezve, amiket az ember a neves lakberendezési magazinokban lát. Nyugodt színek, és minden nagyon rendezett. Mindenhol máshol… elég, ha csak annyit mondok, hogy apám nem hiába hívja a házat gyerekszigetnek. A konyha viszont egyáltalán nem Lucas ízlésére vall.

Belekortyolok az italomban, ám abban a pillanatban ki is köpöm. Őrjítően rossz ízt érzek a számban, és az orromat megcsapja valami bűz. Rögtön rájövök, hogy a kávém ilyen büdös. Egy pillanat alatt leteszem a bögrémet, és sietősen csap alá teszem a számat reménykedve, hogy kis vízzel kimoshatom a romlott tej ízét.

Hangos, gyors kopogást hallok, de nem igazán foglalkozok vele. Már vagy a hatodik korty vizet iszom, és még mindig nem múlik ez a csodálatos kávé hatása.

– Amy, vendégünk jött – hallom a Lucas hangját a bejárat felől.

Elzárom a csapot, majd azzal a lendülettel megfordulok és a jövevénnyel akad össze a szemem, aki a nagybátyám oldalán úgy méregetett engem, majd a földön lévő kávé tócsát, mintha egy állásinterjún lennénk. Nem lehet idősebb nálam, sőt talán még egy korúak is vagyunk. Bordó bőrszoknyát visel, hozzá egy fehér pólóval.

– Szia! – Hirtelen az eddig nagyon is komoly arcán egy nagy mosoly jelenik meg. Nem hiszem, hogy valaha is láttam ekkora nagy fogkrém reklámszerű vigyort a való életben. – Molly vagyok, és szerintem borzalmasan jól fogunk érezni ma magunkat.

Magunkat? 

Kérdően Lucasra nézek, aki csak a cipőjét bámulja. Mi a jó istent csinált már megint ez a férfi? Ha azt, amire gondolok…

– Hoztam lattét, természetesen mandulatejjel. – Még mindig vigyorog, miközben a kezembe nyomja a bizonyos italt. Köpni-nyelni nem tudok. – Most kimegyek a kocsiba, 10 perc múlva gyere utánam.

Olyan nagy sebességgel távozik el a házból, hogy hozzá képest Usain Bolt egy kőkorszaki tragacs. Pár pillanatig még nézem az utána becsukódó ajtót, majd újra a nagybátyám felé fordulok már jóval dühösebb arccal.

– Ki a jó isten volt ez? – tőr ki belőlem hirtelen az első gondolat, ami eszembe jut ez az igazán furcsa jelenet után.

– Figyelj, tudom, hogy említenem kellett volna… – tárja szét a karját, majd az egyikkel a hosszú szőke hajába túr bele. – Kedves lány, adj neki egy esélyt. Nem fogod megbánni, ígérem.

De mit?

A legjobb érzés mikor valaki úgy beszél neked valamiről, hogy te igazából nem is tudod, hogy miről van szó.

– Hát… megkértem, hogy vigyen el téged ma magával – mondja ki végül. – Légyszíves, ne akadj ki.

– Te bébiszittert szereztél nekem?

Hogy ne akadjak ki? 

– Nem, nehogy így értelmezd az egészet! Inkább gondolj úgy rá, mint egy kalandra.

Lucas, ha valamihez biztosan nagyon ért, akkor az a rábeszélés. És ezt ő is nagyon jól tudja. Nem is értem, hogyhogy tengerbiológus lett belőle, és nem ilyen teleshoppos eladó. Igaz azt se érti senki, hogy az egyetemen, hogy nem csapták ki a sajátos viselkedése miatt. – Figyelj, megérkezésed óta egy hét eltelt és még semmit nem csináltál. Itt vagy a paradicsomban, és te a kerten kívül nem mész messzebbre.

– Mert magányra van szükségem! – vágom rá gyorsan.

– Nem gondolod, hogy egy kis társaság jót tenne? Új közeg. Nem ezért jöttél? Hogy valami újat tapasztalj ? Menj el ezzel a lánnyal, de ha nem szimpatikus, akkor nem foglak később zaklatni miatta. Próbáld meg, légyszíves. Nem akarom, hogy egyedül búslakodj a szobádban, jobbat érdemelsz te annál!

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Örülök, hogy mégis velem tartottál – mosolyog rám, igaz most már nem tűnik annyira ijesztőnek.

Már a kocsiban ülünk, egy régi típusú citromsárga, minden irányból nyitott Jeepben. Nagyon passzol a környezethez, és a helyi élet stílushoz. A csomagtartóban meg szörfdeszka pihen, de van egy olyan sejtésem, hogy nem Mollyié. Miután összefogja a haját, a gázra lép és elhagyjuk az utcát. Mint ahogy mondtam, a nagybátyám bárkit bármire rá tud beszélni.

– Bocs Lucas miatt. Azt hittem, tudsz róla, hogy jövök.

– Honnan tudod?

Azért nem veszekedtünk annyira hangosan, hogy az utcán is lehetett volna hallani.

– Mikor először megláttál, olyan arcot vágtál, amiből rögtön tudtam, hogy fogalmad sincs, ki vagyok

– Ó – bólintottam és kezdtem szégyellni magamat, hogy először nem akartam esélyt adni neki. Most valahogy sokkal normálisabbnak tűnik. A konyhában olyan volt, mint egy robbanásra készülő konfettis tartály. – És hová fogunk menni?

– A fehér partra, Lanikai Beach-re – válaszol kurtán –, utána meg lehet, hogy meglátogatunk más helyeket is. A nagybátyád keményen megszabta, hogy ne hogy unatkozni hagyjalak.

– És fizet neked ezért? – kérdezem nevetve.

– Nem, de így nem mond el anyámnak valamit. – Hirtelen eltűnik az arcáról az az óriási vigyor, amit kezdtem már megszokni – Egy helyen dolgoznak.

Megkérdezném, hogy miről van szó, mert igazán felkeltette az érdeklődésemet, de rájövök, hogy még csak ma találkoztam vele, így inkább más felé terelem a témát.

– Szóval valójában csak azért vagy velem, mert Lucas megzsarolt? – kérdezem nevetve, ő pedig csak enyhén elhúzza a száját.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Nem egy tömeg strand, sőt kifejezetten kevesen vannak parton. Egy kis faluhoz tartozik, de a látvány olyan, amilyet az ember soha se felejt el. A víz olyan tiszta, mint az üveg, és a homok nem az a tipikus barna, hanem sokkal inkább fehér. Pár fűcsomó is előbújik a homokszemcsék közül, és a megszokottnál szelesebb az idő, de a nap melegétől ez inkább még kellemesebbé teszi a helyzetet. Ha a víz felé fordulok, egy kisebb sziget van előttünk, sokan kenuval közelítik meg. Imádom az egészet.

Levesszük a ruháinkat, hogy csak fürdőruha legyen rajtunk, majd mindketten elhelyezkedünk a napozáshoz. Én meg indítanám is magamnak a zenét a telefonomról, amiről látom, hogy az útitársam törökülésben engem figyel. Kihúzom a fülest jelezve, hogy nyugodtan mondhatja.

– Miért jöttél ide? – Határozottan vág a közepébe.

Most találkoztam vele először, de abban biztos vagyok, hogy egy nagyon céltudatos lány.

– Mert Lucas rám parancsolt?

– Nem, úgy értem, hogy a szigetre. Lucas mondott valamit a…

– Gyászolni – fejezem be gyorsan, mielőtt túl kínossá vált volna a pillanat. – Elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem

– Sajnálom – néz rám, és valahogy azt éreztem, hogy tényleg így gondolja – és azt is, hogy felhoztam.

– Semmi baj.

Én is szemébe nézek és próbálok egy megnyugtató mosolyt elővenni.

Gyászolni jöttem, de azt sem tudom, hogy hogyan kell csinálni. Év közben egyszerűen elnyomtam magamban a dolgokat, és csak akkor engedtem ki, mikor egyedül voltam, ez a viselkedésforma pedig rengeteg átsírt éjszakát okozott. Tudtam, tudom, hogy ez nem normális, ezért jöttem ide. Fogalmam sincsen, hogy mikor fognak megváltozni a dolgok. Szeretnék újra a régi lenni. A lány, akit nem kísért a múlt.

– Akarsz róla beszélni? – szakít ki hirtelen Molly a gondolatmenetemből. Talán még jobb is így.

– Nem – zárom le röviden.

Pedig tudom, hogy a gyász egyik legfontosabb lépcsőfoka a fájdalomról való beszéd.

Imádom a tengerpartokat. A baleset után miután kiderült, hogy mi Mick baja, sokat jártunk le Santa Barbarába a tengerpartra. Előtte alig, főleg csak haverokkal, de az idő előre haladtával egyre gyakrabban és gyakrabban, de csak kettesben. Azt mondta, hogy ez megnyugtatja, így lassan már minden hétvégén ott kötöttünk ki, még volt is egy titkos búvóhelyünk, ahol turistával nem igazán találkoztunk. Ő imádta a tengert nézni, főleg a naplementét, én pedig imádtam őt nézni tudva, hogy boldog.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Az országúton gurulunk és minden irányból fák vesznek körül. Az útkanyargós, de az élmény miatt ki nem hagynám. Az esőerdő illata még az autóban is tökéletesen érződik. Eddig azt hittem, hogy a frissen vágott fűnek van frissítő illata, de ez azon is túltesz. Alig jár erre autó, gondolom, mindenki inkább a másik útvonalat választja, ami a part közelében megy – arrafelé mi is azt választottuk –, ami olykor gyönyörű kilátást biztosít a tenger felé. Az az út rövidebb is, mint ez, de én egyáltalán nem bánom, hogy most erre jöttük. Igazából még azt se bánom, hogy reggel rábeszéltem magamat erre az útra. Egy pozitív csalódás volt. Csak majd ha Lucas erre rájön, akkor nehéz lesz levakarnom a vigyort a képéről. Nem tudom eldönteni, hogy a fák vagy a tengerpart tetszik jobban. Az egész olyan csodálatos és nyugtató.

Utamat csak egyetlen egy dolog zavarja meg, ez pedig az éhség.

– Hoztam pár szendvicset – reagál Molly a gyomrom hangjára. Elég jó füle lehet, ha a kocsi zaja mellett még ezt is meghallotta. Vagy lehet, hogy a gyomrom túl hangos. – Ha akarod, megállhatunk.

Némán bólintok és a következő lehetőségnél már rögtön le is parkol. Valahonnan a hátsó sorból elő húz egy táskát benne pár zacskó csemegével, szendvicsekkel és italokkal. Piknikezés egy kocsiba az út szélén. Ki gondolta volna, hogy én ilyet fogok ma csinálni?

– Köszönöm – szólok Mollyhoz miközben mindketten a nekünk megfelelő ebédet választjuk ki.

– Ugyan, semmiség, anyu csinálta őket. – Pont ugyan azért a szénsavmentes vízért nyúlunk, de én abban a pillanatban elengedem.

– Legyen a tiéd. – Én kiemelek egy másikat, és rögtön meg is bontom, majd hosszú kortyokat iszok belőle. Mire újra elemelem a számtól már majdnem üres. Nem éreztem magamat ennyire szomjasnak. – Nem, azt szeretném megköszönni, hogy veled jöhettem.

– Áh, tudod, Lucas nagyon durván megfenyegetett. Beszélt nekem maffiáról, verő emberről, meg ilyenekről, szóval inkább magammal hoztalak. – A végét már nem tudta elmondani röhögés nélkül – De amúgy nincs mit. Bírlak téged, te lány.

Én is téged. – Még fél napja sem ismerem, de ebben a mondatban még sincsen semmi hamisság.

Megesszük a szendvicseinket, majd újra elkészülünk az induláshoz. Valójában fogalmam sincs, hogy hová megyünk, csak annyi sejtésem van, hogy valahová vissza az állam központjába, Honoluluba. Hátranyúlok, hogy visszarakjam a táskát a hátsó sorba, amikor is valami nagyon csúnya hangot hallok. Abban biztos vagyok, hogy ez már nem a gyomrom, azért ilyen hangokat még én sem adok ki. Visszanézek Mollyra, akinek az arcát szépen lassan az idegesség jelei lepik el. Mert, hogy a hangot a kocsi motorja adja. Annak a kocsinak, amely most már többszörös próbálkozásra sem akar elindulni.

– Bassza meg. – Mollyból nem néztem volna ki, hogy káromkodik, de olyan hangsúllyal mondta a b betűs szót, hogy attól még nekem is feláll a szőr a karomon. – Gondolom, nem értesz a kocsikhoz?

– Talált, süllyedt.

– Akkor hívok valakit. – Kérdezni is akarom, hogy kit, de nem tudom, mert már a telefonjáért nyúl. 

Most komolyan, itt ragadtunk az út szélén? 

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Több mint egy órája vagyunk lerobbanva, és azóta összesen három kocsi jött erre, de egyikük sem állt meg. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudták, hogy miért lóbáljuk a kezünket. Sőt egy régi, majdnem széteső Suzuki kabrióban utazó pár vadbarom srác még vissza is dudált, hangos röhögés mellett.

Pont fel akarom vetni azt a lehetőséget, hogy elinduljunk sétálva, mikor megjelenik a kanyarban egy királykék Toyota pickup, és az útitársam azon nyomban felkapja a fejét.

– Itt van! – kiállt fel Molly.

Miután kiszáll a kocsiból a megmentőnk, én talán kicsit túl feltűnően elkezdem elemezgetni. Nálam pár évvel lehet idősebb, de vagy egy fejjel magasabb, pedig én sem vagyok alacsony. Tisztán látszik rajta, hogy az ideje nagy részét edzőteremben tölti, és ahogy közeledik felénk, az arcán látszik, hogy élvezi is a hatását. A mosolyában pedig volt még valami kis pajkosság, amit nem tudtam megmagyarázni. Azt az érzést kelti, mintha egy kisportolt Pán Péterrel találkoznék.

– Az a fránya karma – nevetett a fiú, majd megállt az anyós ülés mellett. – Sziasztok, lányok. Hát te meg ki vagy, Csillagom?

Csillagom? 

Még válaszolni sincsen időm, mert Molly majdnem áthajolva az én térfelemre, erős szemforgatás mellett közbevág.

– Nincsen most időnk a játékodra. Szóval tudsz segíteni, vagy sem? – kérdezi Molly, majd kicsi szájhúzás után ez a bizonyos számomra ismeretlen nevű fiú bólint egy rövidet.

–De csak ha a Csillag kéri – teszi még hozzá, és tőlem egy igen bosszús pillantást kap – Máskor lehet, hogy nem kéne ellopnod a tesód kocsiját szó nélkül.

A mondatára kérdően Molly felé fordulok, de ő csak egy kézlegyintéssel elrendezi a dolgot, majd kissé könyörgően rám néz.

– Tudnál segíteni nekünk? – teszem fel az áhított kérdést direkt jól látszó műmosollyal.

Ugye nem várja el, hogy még részt is vegyek a játékában?

– Neked, Csillagom, bármit. – Ahogy kimondja rögtön vissza siet a kocsijához, ahonnan egy nagy, vastag kötelet halász elő.

– Nehogy bedőlj a dumájának – figyelmeztet Molly, majd kiszállunk a kocsiból, hogy segítsünk neki összekapcsolni a két autót. Igaz van egy sejtésem, hogy Molly is szívesen végig nézné, ahogy egyedül szenved a kötéllel. – Komolyan! Láttam, hogy hogyan néztél rá, mikor megjött, és inkább ne.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Már valami autószerelőben vagyunk Honolulu külvárosában. Egy nagy garázs, benne öt-hat kocsival – köztük a kis sárga Jeepünk is –, rengeteg sürgő-forgó szerelővel, és mindent olaj borít. Mi, lányok megszeppenve állunk az egész közepén, miközben az őrangyalunk az egyik szerelővel beszél a kocsiról. Valamiről nagyon vitatkozhattak, mert a szakember nagyon húzta a száját majdnem minden mondatra.

– Mit is mondtál, hogy hívják? – Igazából tényleg nem vagyok biztos benne, hogy nem-e említette ide felé a srác nevét. Ha mégis, akkor annyira ideges voltam, hogy elfelejtettem. A kötél, amivel a jármű után kötött minket, hogy is mondjam… a legszebb szóval sem volt túl biztonságos, és persze a város azon szakaszain hajtottunk át, amin nagy volt a forgalom.

– C – válaszol, és én kérdeznék már vissza, de szerintem leolvassa az arcomról, hogy mit akarok mondani, és inkább gyorsan hozzá teszi –, csak simán C.

Csak egy bólintásra van időm, mert már C vissza is tért.

– Meg fogja csinálni, csak idő kell hozzá – fordul Molly felé –, de én inkább a bátyád haragjától félnék.

– Ő most nincs a szigeten – emeli fel a mutatóujját, igen közel C orrához. – Amiről pedig nem tud, az nem is fáj neki.

– Nyugi, vadmacska. Viszont azt szeretném mondani, hogy ha akarjátok, szívesen hazaviszlek titeket, gondolom, nem akartok a buszozással szenvedni.

Szívesen rávágnám, hogy igen, de a lány megint gyorsabb nálam.

– Mondd, mit akarsz? – Molly kissé figyelem felkeltően összehúzza a szemét. – Te, ha ilyet ajánlasz fel, akkor biztosan akarsz valamit. Ilyen segítőkésznek még soha se láttalak. Túlságosan ismerlek téged. Szóval mit akarsz?

Nem igazán tudok hozzá szólni, inkább hagyom kibontakozni Molly-t. Talán kicsit még élvezem is a szituációt.

– Ó, én semmit – húzza fel a szemöldökét nevetne, majd újra kinyitja a száját. – Mondjuk tény és való, hogy nagyon szeretném, hogy eljöjjetek a Pyxre.

– Nem! – Molly épp hogy nem kiabál a fiúra, de az csak nevet – Semmiképpen. Amy, busszal megyünk haza.

Megragadja a kezemet, és elkezd kirángatni a garázsból. Még egy pillanatra visszatekintek C-re, aki még mindig nevet.

– Mi az a Pyx? – kérdezem, mondván mégis csak tudnom kéne, hogy mi miatt kellett visszautasítanunk a kocsizás lehetőségét.

– Egy hülye buli, amit egy hülye srác rendez – feleli maga elé meredve –, július negyedikén.

Nem is akarok, és nem is kell többet kérdeznem. Persze busszal semmiképpen nem akarunk haza menni, inkább úgy döntök, hogy felhívom Lucast, aki végül egy kis noszogatás hatására fél óra múlva meg is érkezik. Mi ketten beülünk a kocsiba, a hátsó sorba, és már majdnem indulnánk, amikor C jelenik meg az ajtóm mellett. Lehúzom az ablakot, és ő semmi szó nélkül bedugja a fejét rajta.

– Azért tudjátok, hogy a bulira szívesen várlak titeket – mondja, majd Molly felé fordul – Te meg nem menekülhetsz előle többé. Légy már bátrabb kicsit.

Molly nem felel semmit, csak elfordítja a fejét a másik irányba, majd miután jelzünk Lucasnak, rögtön el is indulunk.

Van egy sejtésem, hogy hamarosan újra fogok találkozni ezzel a C-vel, talán pont ezen a bizonyos Pyx-en. Talán pont egy bizonyos esemény kell ahhoz, hogy kicsit elszakadjak a múlttól. Persze nem akarok örült bulizásba és pasizásba kezdeni. Ahhoz még nem állok készen. De talán az elmúlt napok magatartása, hogy a saját kis világomban próbálom megoldani a helyzetet, nem igazán célra vezető. Nyitnom kell a világ felé, és akkor talán tovább léphetek. Mindenki a felejtésről beszél nekem, de én nem akarok felejteni, csak tovább lépni. Hogyan tudnám elfelejteni Micket? Túlságosan szerettem, túlságosan szeretem.

0

Igen, igen és igen! Végre kirakhattam a prológust *-* pedig még ma, az utolsó pillanatban is valami úgy döntött, hogy keresztbe tesz – hozom a formám szokásosan ... Na, de nem foglak fenn tartani titeket tovább. Nyomás olvasni, aztán meg szívesen várom a véleményeteket. 

Prológus

Összegörnyedve ülök a toalett felett. A sírás miatt a sminkem teljesen elmosódott, és biztosan úgy nézek ki, mint egy másnapos panda. Ha rajtam múlna még hosszú percekig zokognék ebben a pózban, de az ajtó túloldaláról már harmadjára kérdezi meg a stewardess, hogy nincsen-e valami gond. Ahogy a tükörhöz fordulok és meglátom, hogy milyen állapotban vagyok, inkább nem válaszolnék. Sietősen rendbe teszem magamat, amennyire csak tudom, majd lehajtott fejjel visszaszaladok az ülésemhez. Hallom még, ahogy a légiutas kísérő utánam szól, hogy nem kérek-e egy pohár vizet, de én csak megrázom a fejemet. Jelenleg csak egy jó nagy alvásra lenne szükségem.

Hátradöntöm az ülésemet és próbálok mindent kizárni a fejemből. Legfőképpen azokat a dolgokat, amikre a sírás közben gondoltam – azt, ami folyton kísért és nem hagy nyugodni. Álmaimban mindig máshogy élem újra azt a bizonyos estét. Néha csak egy apróság változik meg, de olykor olyan mintha valami természetfeletti látomás lenne furcsábbnál furcsább elemekkel. A mai napig élénken él bennem az emlék. Az igazi emlék, nem pedig az agyam kreálta furcsaságok.
Szeptemberben kezdődött minden, mikor Tony Owens házi bulit rendezett a nagyszüleinél. Senki sem értette, hogy miért egy olyan helyen, ahol a falon mindenhol macskás képek lógtak és majdnem minden borzasztóan törékeny volt. Mickkel érkeztem szokás szerint, akivel azóta már több, mint másfél éve jártunk, igaz anyám szerint már négy éve egy párt alkottunk – azt, hogy azelőtt barátok voltunk, a mai napig nem hiszi el. Bár tudtuk, hogy nem maradunk sokáig, mégis eljöttünk a buliba. Micknek meccse volt másnap és ha ez nem lett volna elég, a fősuli, ahová jelentkezett, elküldött pár embert, hogy szemügyre vegye Mick játékét és emiatt borzasztóan izgatott volt. Ez volt számára az egyetlen esély, a kiugró pont, ezért semmiképpen sem akarta elveszteni a lehetőséget. Egyetlen egy kortyot sem ivott. Tudom ez furán hangzik, hiszen ez egy 18 éves fiúra nem vall, de tudom, hogy így volt. Mikor elmentünk a buli még igazából be sem indult, sőt én még szívesen maradtam volna, de tudtam, hogy pihennie kell. Hajlani egy előtt négy perccel már a kocsijába ültünk. Még bent a belvárosba volt mozgás, de ahogy lassan Los Pájaros azon területéhez értünk, ahol én lakok az utcák egyre kihaltabbak lettek.

Emlékszem, hogy pont egy étterem előtt hajtottunk el, amikor Mick kapott Tonytól egy SMS-t, akinek az üzenete szerint pont akkor tűnt fel, hogy már nem vagyunk ott. Bepötyögtem a választ, majd hirtelen egy nagy rántást éreztem a mellkasomnál. Valaki belénk jött. Azon nyomban felnéztem Mickre és akkor tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendben. Kába volt, alig tudta a kocsit az úton tartani és ömlött a vér az orrából. Nem egyszerűen vérzett, hanem tiszta vér volt az egész inge. Nem tudtam időben átvenni a kormányt még mielőtt neki hajtottunk volna az egyik fának. Így kezdődött minden, majd december 2-án végleg befejeződött.

A felszállás után nagyjából hat órával később már a két óriási nagy poggyászomat várom türelmesen és reménykedek, hogy a szemeim már nem annyira duzzadtak. Pár férfi – talán angolok, az akcentusok alapján – segít leemelni a behemótokat, majd a kijárat felé veszem az irányt. A vendégvárónál meg sem állok, biztos vagyok benne, hogy Lucas nem itt fog rám várni. Nagy nehezen kijutok a friss levegőre, majd rögtön meglátom a férfit, falnak dőlve, cigivel a kezében. Tipikus. Elindulok felé, és csak akkor szólítom a nevén, mikor már csak méterek választanak el tőle. Nem akarom mindenki előtt ordibálni, hogy „Hééé Lucas megjöttem! Remélem nem felejtettél el”. Ahogy megfordul, rögtön széles mosoly jelenik meg az arcán. Ekkor jövök rá, hogy mennyire hiányzott már.

– Amy! – elnyomja a csikkét , és két kezét nyújtja a bőröndjeim felé. – Az én kedvenc unokahúgom.

– Lucas…én vagyok az egyetlen unokahúgod – felelem szemforgatás kíséretében.

– Ott vannak még az ikrek Sarah nénikédtől. – Már a kocsija felé sétálunk a csillagok alatt. Még nyolc óra sincsen, mégis nagyon sötét van már.

– Az ikrek nem emberek, hanem valami földöntúli lények. – Saját bőrömön tapasztaltam már a két 9 éves lány enyhén szólva szokatlan viselkedését.

Lucas halk nevetéssel jelezte együtt értését.

– Ez gonosz volt – mosolyogtunk együtt.

– Szóval… új hóbort? – mutatok a farmer zsebében lévő cigisdobozra.

– Tengerbiológus vagyok, a víz megvédése a feladatom. A tüdőmmel majd foglalkozik valaki más. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt poénnak szánta, vagy tényleg így gondolja.

Kérdésemet már nem tehetem fel, mert már a kocsijánál vagyunk, és én inkább a háttérbe vonulok, míg ő feldobja a platóra a bőröndjeimet. Bent a kocsiban citromos illat van, viszont egyben óriási nagy kosz is. Olyan érzésem van mintha az illatosítót csak miattam vette volna meg. Sötét van már, de ha az ember nagyon ügyesen figyel akkor láthatja a hegyek csúcsának és az sötét égboltnak a találkozását.  Majd Lucas lehúzza az ablakot és megcsap a tenger sós illata. Veszek egy nagy levegőt, szememet becsukva hátradőlök a székben.

Majd egyszer csak hirtelen végbe szakad a zúgás és én kinyitom a szememet. Végig csukva volt? Megérkeztünk. Régen voltam már itt, de a ház halványkék színére és óriási nagy verandájára tisztán emlékszem.

– Figyelj, tudom, hogy mikor azt mondtad a szüleidnek, hogy el akarsz tűnni az egész nyárra, akkor nem arra gondoltál, hogy majd szépen lepasszolnak a bolond Lucasnak – Elővette a komoly énjét. Egy kézzel meg tudom számolni, hányszor beszélt hozzám ilyen hangsúllyal. – De tudd, hogyha bármi gond van, akkor nyugodtan szólj, és bármiről beszélhetsz nekem.

– Nem vagy bolond, Lucas, maximum csak örült – Ez annyira nyilvánvaló annak, aki ismeri Lucas O’Connert, hogy nem is értem, hogy miért mondom ki.

– Minden rendben van veled? – Felhúzott szemöldökkel néz rám. Határozottan bólintok és látom rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről. Van egy sejtésem, hogy erre a beszélgetésre anyám vette rá és nem a saját ötlete volt – Akkor hát : üdv itt Hawaiin. – kiáltott fel, én pedig ál mosolyt festve az arcomra csak a valódi választ ismételgettem magamban. Nagyon nem vagyok rendben!